Ha kíváncsiak vagytok, hogy milyen gin standokkal találkozhattok a rendezvényen, akkor kattintsatok az alábbi bejegyzésre: http://whisky-show.hu/gin-galeria/

A ginről:

A gin egy égetett szeszes ital, amely olyan semleges ízű alkoholpárlatból (minőségi változatok esetén legtöbbször gabonaszeszből) készül, amit a közönséges boróka tobozbogyójával vagy annak kivonatával ízesítenek. Olykor sok más fűszert is felhasználnak, de ízében mindig a boróka dominál.

Eredettől függően sokféle típus létezik, de alapvetően kétféle gint különböztetnek meg. A desztillált gint hagyományos módon készítik: a szeszbe borókabogyót és egyéb fűszereket áztatnak, majd újra lepárolják. Ezután pedig esetenként tiszta alkoholt, kevés cukrot, és ízanyagokat adnak hozzá. A kevert gin készítésekor valamilyen semleges szeszt kivonatokkal vagy aromákkal ízesítenek. A gin alkoholtartalma az Európai Unióban legalább 37,5% v/v.

Koktélokhoz szinte kizárólag a London Dry Gint (röviden London Gint) használják, amely egy kevésbé aromás desztillált gin; teljesen édesítetlen és nem tartalmaz hozzáadott ízanyagokat. Fűszeresebb típusa a Plymouth Gin (Plym), míg semleges ízű, de édesített változata az Old Tom Gin. Sokszor emlegetett fogalom még a Sloe Gin, de ez valójában gin alapú kökénylikőrt jelöl.

A holland jenever (vagy genever, genièvre), bár „holland gin”-nek is nevezik, valójában a gin elődje, mely a korai 17. századbanjelent meg Angliában. Eredeti változata (az oude jenever) a ginnél fűszeresebb, és gyakran cseréppalackban árusítják. Malátapárlatokból fejlődött ki, és határozottan különbözik a későbbi ginektől. A jenevert legalább részben árpából vagy más gabonából párolják kisüstben, és időnként fahordókban érlelik. Emiatt enyhén malátás, és/vagy whiskyhez hasonló íze lesz. A ma elterjedtebb új változat (a jonge jenever) nagyrészt semleges szeszből készül, íze pedig átmenet a gin és a vodka között. A gin neve vagy a francia genièvre, vagy a holland jenever szóból ered, mindkettő borókát jelent.

Története:

A borókabogyó gyógyhatása már az ókor óta ismert. A 11. században a szerzetesek a rossz minőségű párlatok ízét borókabogyóval fedték el. A bubópestis idején ezt az italt – eredménytelenül – használták gyógyszerként. Ahogy a lepárlás módszerei a középkor végén fejlődni kezdtek, a borókát illata, íze és gyógyhatása miatt alkalmazták. Sokak számára nem ismeretes, hogy a gin tengerészek fő szeszes itala volt amit később az 1500-as évek után a rum kissé háttérbe szorított.

A holland orvost, Franciscus Sylviust tekintik a gin (pontosabban közvetlen elődje, a jenever) feltalálójának. A 17. század közepére sok apró, holland szeszfőzde párolta újra a malátapárlatokat vagy a malátacefrét borókabogyóval, ánizzsal, fűszerköménnyel, korianderrel és egyéb fűszerekkel, melyeket aztán gyógyszertárakban árusítottak vesebántalmak, derékzsába, gyomorpanaszok, epekő és köszvény ellen. Az angolok a németalföldi szabadságharcban találkoztak az itallal, tőlük ered a „holland bátorság” kifejezés is, mely az ittas ember bátorságára utal. A gin III. Vilmos idején vált igazán népszerűvé Angliában, ugyanis Hollandia nagy részén is ő uralkodott. A durva, rossz minőségű párlatok voltak a legelterjedtebbek, melyeket boróka helyett sokszor a mérgező terpentinnel ízesítettek.

A gin népszerűségét legfőképp az okozta, hogy a kormány engedélyezte házi lepárlását, majd nagy összegű vámot rótt ki a külföldről behozott italokra. Ez jó piacot jelentett a rossz minőségű gabonának, ami nem volt alkalmas sörfőzésre: „ginházak” ezrei jelentek meg Anglia területén. Ezt a korszakot „ginőrületnek” (gin craze) is nevezik. Anglia 15 000 italmérő helyének több mint a fele „ginház” volt. A sör megítélése pozitív maradt, hiszen gyakran biztonságosabb volt a fogyasztása, mint a szennyezett, nyers vízé. A gintviszont különböző társadalmi és egészségügyi problémák okozójaként vádolták, és felelős lehetett a halálozási arány növekedéséért, mely megállította London korábbi, növekvő népszaporulatát. A sör és a gin megítélését William Hogarth illusztrálta Sör utca és Gin-köz című metszeteivel 1751-ben. Ennek emléke ma is él az angol nyelvben: a lecsúszottnak tartott bárokat „ginmalomnak” (gin mill) vagy „ginlebujnak” (gin-joint) nevezik, míg a részeg ember „gináztatta” (gin-soaked), az „anyaszomorító” (Mother’s Ruin) pedig a ginelterjedt elnevezése.

Az 1736-os Gintörvény nagy adókat vetett ki a gin kereskedelmére, ami utcai zavargásokhoz vezetett. Ezt az adót egyre csökkentették, majd 1742-ben eltörölték. Az 1751-es Gintörvény sikeresebb volt: a szeszfőzők csak bejegyzett kereskedőknek adhatták el az italt, és a ginházak a helyi bírók hatáskörébe kerültek. A 18. századi gint kisüstökben párolták, és a ma ismert London Ginnél némileg édesebb volt.

Londonban a korai 18. században a feketepiacon árult gin illegális főzdékben készült (1726-ban 1500 ilyen létezett), és sokszorterpentinnel és kénsavval hamisították. A Webster’s Dictionary még 1913-ban is azt állította, hogy a közönséges gint általában terpentinnel ízesítik.

Az 1900-as években a (szintén gyakran hamisított) abszint ellen kampányolók – más gyógynövényes alkoholok mellett – a borókabogyóból készült italokat is meggyanúsították: agykárosító hatást tulajdonítottak nekik.

A trópusi brit gyarmatokon ginnel fedték el a kinin keserűségét, ugyanis ez volt az egyetlen hatásos ellenszere a maláriának. A kinint szénsavas vízben oldották fel, ezt az italt matonikként ismerjük. Ez a keverék volt a mai gin-tonik őse, bár a mai tonik sokkal kevesebb kinint tartalmaz, így sokkal kevésbé keserű.

Az 1920-as években, az amerikai szesztilalom idején terjedt el a hírhedt „bathtub gin” (fürdőkádas gin), melyet denaturált szesz méregtelenítésével állítottak elő, majd különböző anyagokkal, például borókabogyó kivonatával és glicerinnel ízesítették. Rendkívül rossz íze, és – a gyakran felületes méregtelenítés miatt – életveszélyes volta ellenére is népszerű lett, mert sok helyen csak ehhez lehetett hozzájutni. A „bathtub gin” kifejezés ma a házi készítésű ginre utal.